Előttem forog borongó alkonyok
halvány fénypászmás hajnalok
pazarló nappalok
ragyogásában
látom
karnyújtásnyira mint egy napszirmos álom
zöld mezők
sárgult fakó tarlók
talpamat bökő tüskék
emléke
sajog
szelídítő kései varázslat
emléke
sajog
szelídítő kései varázslat
napraforgó táblák
völgybe alászállnak
dombokra kapaszkodnak fel
végig
egészen a felhőpamacsos puhán kékes égig
egészen a felhőpamacsos puhán kékes égig
fészkek
lágy barnás magvak simulva összeérnek
s
a
szirmok
sárga lángok
felgyújtják bennem az egész világot
minden
él
minden
lobog
hajamba kap a szél
karomon
dobogó
borzongató hűs cseppek
csöndet követelnek
csöndet követelnek
bennem arcod újra éled
dúsan megrakott tányérok fényében
hajlok feléd
hazug a kép
méregzöld karcos levelek
sértik fel mohón táruló tenyerem
érintésedre
éhes ujjaim hegyét.
érintésedre
éhes ujjaim hegyét.
(Nővéremmel sok-sok évvel ezelőtt Kapolcsra mentünk július közepe tájt, s az utat napraforgó tábla szegélyezte...
Minden napraforgó táblában visszaköszön ez az emlék, s az ahogy szerettük egymást....)