Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2018. december 28., péntek

Csepp a tengerben....

Nem szív facsarás végett rögzítem.

 Bár öröm és szomorúság egyaránt vegyül az alábbi sorokba...

Az imént nézhettem meg azokat a fotókat és azt a rövid felvételt, melyek egy tőlünk nem is oly távoli világban fogyatékkal, betegséggel élő gyermekek ünnepi perceit hozzák közel.

Az idén (is) sokan voltak, akik tudják: ADNI JÓ!!!
Cipős dobozba csomagolt apróságokat gyűjtöttünk és küldtünk el határainkon túlra (is).
Kárpátalja egyik, fogyatékos gyermekeket gondozó otthonába (is) jutottak a csomagokból. Arról láthattam rövid tudósítást, s képeket, ahogy a kerekesszékes, a földre tett matracon fekvő, fogni nem tudó, látni nem látó gyermekeket csillagszórós, mosolygó arcok veszik körül és segítenek bontogatni a csomagokat. Ahol a karácsonyi szavak két nyelven is elhangzanak, ahol nem fontos ki hol született, kit hagytak el a szüleik, kik árvák, kik miért élik mindennapjaikat családjuktól távol?!
Nem, nem teszek fel egyetlen képet sem, betegségük, bajaik, elhagyatottságuk sivárságát pótolja a szeretet, mellyel gondozóik segítik őket a nap minden percében.

Csak szeretném tudatni a világgal, hogy körülöttünk mindenütt van mód a segítésre, az odafordulásra, és az irgalom gyakorlására!

Kárpátaljai kapcsolatoknak köszönhetően egyre többször kél útra az apróbb-nagyobb dobozokba rejtett szeretet.
Miért oda és miért nem máshova? - lényegtelen kérdés!
Miért nem adnak a gazdagok (is) - ez sem  a mi problémánk.

Tudom, tudom vannak, akik ünnep táján csak a dekorációra, ünnepük fényesítésére többet költenek, mint mások megsegítésére egész év során. És vannak, akik a kevésből (IS) jó szívvel adnak.

Szívünk nem a kihunyó gyertyák lángjától, nem a flitterektől, sem a ház köré kihúzott égősor hosszától telik meg örömmel.

Minimalista voltam az idén, kicsi fa, kiültethető, kint maradt, elég ha látom.
Néhány gyertya csak. Girlandok, gömbök, sziporka sehol...

Elég az az öröm, hogy mindennapi kenyerünk megadatik ma IS!
Elég az öröm, hogy valahonnan, valaki egy sosem látott beteg kisfiúnak ajándékkal kedveskedik.
(Remélem Ézsaiáshoz IS időben megérkezett az áhított autó.)

Mint ahogy sok bonyodalom, izgalom, szervezés, sok-sok megtett kilométer után odaértek a csokik, játékok, meleg sapkák, színes ceruzák, szaloncukrok valakikhez, valahová...

Hála érte, hogy az adakozók száma szaporodik, hála érte, hogy idejében voltak segítők, akik nem kímélve magukat zötyögős utakon is bekanyarodtak egy otthon, egy intézet, egy család háza elé...
És köszönet a mozgatórugónak, aki kilenc gyermeke mellett másokéira is gondol!

Azokra a határőrökre is szeretettel gondolok, akik csomagoktól túlcsordult autók láttán szabad utat adtak, simává tették a sokszor oly bizonytalan átkelést.
Sok név kerülhetne ide, ismerősöké és ismeretleneké egyaránt:

AKIK TUDJÁK, HOGY ADNI JÓ!!! 

Egy cseppnyi jó a nagy világ tengerébe - és szebb lett az ünnep!

 

2018. december 24., hétfő

ÜNNEP


A
elolvadt
minden sár
minden latyak
esőcsepp csillog
éhes madársereg
kutat fekete magvakat
csak néhány lámpás világít
szívünk fényt és meleget áhít
ünnep
legyen
áldott

 megszületett!

Híre járja be az egész világot!


ÁLDOTT ÜNNEPÜNK LEGYEN!!




2018. december 16., vasárnap

Pislákoló mécses...

 
Együtt - Értük Alapítvány Martonvásár
 
Pislákoló mécses...

Ott áll a nagyok között, rázza a csengettyűt, ha az Ő hangocskája következik, fehér ingénél csak az arca világít tisztábban, s jobban.
Kisfiú... gondoltam.
Tizenhárom éves - mondták.
Állami gondozott, s sorolták a betegségeket, mik kínozzák törékeny, aprócska testét.
A kisfiú, ott a színpadon megrázza a csengettyűt. Feladata van! Komoly feladat összesimítani a hangokat.
Valahol a háta mögött ott a nyomor, a patkány, a mocsok, de ő itt felénk néz és talán ránk mosolyog.
Mert itt nem félrelökött sérült, beteg, hanem aranyos, kedves, szeretett gyerek.
Tanítója áhítattal nézi, ahogy a gyermek a tél hangját megidézi. Ahogy életre kél és felszárnyal a dal - Halleluja... dicsérjük a teremtőt háladallal.
És nem tekint másként a beteg kislányra, sem a hangokat formálni alig tudó srácra, sem a bicebócára, sem senkire szemünk, csak köszönettel, mint Isten teremtményeire, s hogy együtt - értük lehetünk!
Itt a karácsony!
Otthon kalács, illat, puha takaró, fények.
Gondolsz- e rájuk, akik nem ismerik ezt az idilli képet?!
 Milyen lehet a szív, mely ily kicsiny, s törékeny?!
"A pislákoló mécsest nem oltja ki...."
 
Vajon él még szívünkben az ige, s a vágy, tudunk-e látni, együtt tenni, másokhoz hajolni, segíteni és megváltóra várni?

2018. december 10., hétfő

Ernyő alatt - ÉLETLIFT




A késő őszies, komor, nyirkos időben Ő is inkább a benti pezsgőfürdőben pihent, arrébb húzódva mutatta maga mellett a szabad helyet, miközben biztosított a víz alatti sugarak jótékony hatásáról.

- Három hónapig is fájdalom nélkül tudok élni, annyira jó a gerincemnek - kezdte a beszélgetést.

Előbb a fürdővíz gyógyító hatásáról beszélt, de hamarosan szóra, figyelemre kiéhezetten osztotta meg velem, az idegennel élete apróbb részleteit is.

Mondhatni magánytalanítottuk egymást egy röpke órára a medencében. Érezhető volt, hogy ritkán beszél, s talán sohasem tárulkozik. Robosztus felsőtestű főhősömet nevezzük Bélának, minthogy az is a becsületes neve.


- Nehéz munkát végzek, kell ez a gyógyfürdő, csak az a baj, hogy nem jöhetek gyakrabban, nem enged el a főnök! Műtét kellene, kés, hátha véget vetne a szenvedésnek, de az orvosok nem akarnak még megműteni.

Aztán épp úgy, ahogy halkan bugyogott a víz, úgy áradt csendesen belőle a szó, hogy errefelé hogy, s mint vannak a dolgok.

- Gyerekek, család? - érdeklődtem.

- Senki! Négy gyerekem van, de egy sincs igazán! Elváltam - mondta is hogy hány éve - és belemerültünk történetébe.

Beszélgetés közben ránk esteledett, a sötétben, párában alig lehetett már látni az esernyőt tartó kislány szobrát.

- Holnap 10 körül itt leszek a kezelés után szólt- s, amikor lejárt az ideje elköszönt.

Másnap aztán egyikünk sem volt ott, én a nyitott medence forró vizét, és a pezsdítő, csípős hideg levegőt választottam. Valahogy délután volt már, amikor felbukkant kint, s úszott néhány hosszt a meleg vízzel telt medencében. Majd átült mellém a vízsugarak alá, s hamarosan ismét megeredt a szava.

Így lassanként kikerekedett a kép.


- A falu második embere én voltam, rögtön a pap után! Mindenki ismert, mindenki becsült! Hentes és mészárosként jó életet biztosítottam a családnak. A feleségem emelt fővel mehetett végig az utcán! Nem engedtem dolgozni, azt akartam, hogy otthon maradjon, s hogy jobb élete legyen a családnak, mint nekem volt. Apám keményen ivott, sokat vert, nem tanulhattam, pedig volt fejem hozzá, tizenkét éves koromtól dolgozom. Munka, munka, munka volt mindig. Húsz év telt el a feleségemmel, amikor egy késő délután munkából hazafelé betértem egy sörre a kocsmába. Ott változott meg minden!

Egy fiatal srác odaszólt nekem - Béla bácsi hazakísértem a feleségét! S hát utána megesett a dolog!

Megfordult velem a világ.

- Idd meg fiam a sörödet, - fordultam felé - mert egy darabig eztán nem fogsz sört inni! És úgy megvertem, hogy mentő vitte el...

Otthon kérdőre vontam az asszonyt! Fájdalmas kérdés volt, legalábbis neki, mert megütöttem úgy, hogy átzuhant a másik szobába.

Néztem az erős, izmos férfit, még egy legyintése is félelmetes lehet.

- Nem vette észre, hogy baj van?- kérdeztem, alig leplezve a döbbenetet.

- Láttam, hogy kortyolgat, iszik néha barátnőkkel ezt-azt, de nem vettem komolyan. Aztán jöttek a rendőrök, megrovást kaptam súlyos testi sértésért. A srác jó darabig nyomta a kórházi ágyat.

- És mi lett a házassággal, mi lett a családdal?

- Négy évig kínlódtunk még, de odalett a bizalom! Húztuk vontuk egy darabig, aztán jött a válóper, ami hosszabbra nyúlt, mint a rétestészta. Az asszony ellenem hangolta a gyerekeket, és mindent elperelt közben! Két házunk volt, az övé lett mindkettő. Az autó maradt meg nekem, azt összetörve kaptam meg, de végül csak kijavíttatta. Megóvtam az első bírónőt elfogultsága miatt, de a másodikkal sem jártam jobban, elvált nő volt, kihúzott alólam mindent! Nem érdekelte, hogy mennyit dolgoztam, s hogy földönfutó leszek. Azt mondta, hozzak tanukat, s  bizonyítsam, hogy a feleségem nem járt el dolgozni, hogy mindenünk az én keresetemből lett.

Akkor kérek egy buszt! - feleltem neki, mert az egész falu eljön tanúnak! Végül aztán, mikor már a nyolcadik tárgyalásnál tartottunk én már nem bírtam tovább! Megmondtam a bírónőnek, hogy több tárgyalásra nem jövök! Elegem van!  Kimondták a válást, s ki azt az ítéletet, ami kisemmizett.

És vége lett! Meg nekem is.... Inni kezdtem, két éven át csak ittam és ittam. A legutolsó nyomorult hajléktalannál is nyomorultabb lettem. Hideg pincében, itt- ott húztam meg magam, koszosan, rongyosan, mosdatlanul...

Egyszer, amikor már nem bírtam tovább elmentem anyámhoz. Anyám elájult, amikor meglátott...

Rokonok hoztak nekem ruhát, anyám kitisztázott, fürdés, borotválás, rendes gönc. Minden!!!

- És mi lett az itallal? - kérdeztem halkan.

- Letettem a poharat! Nem mondom, hogy semmit sem iszom, de úgy, hogy a sárban fetrengjek, úgy már soha többé!

Anyámmal éltem egy ideig, törődése megmentett engem. Múltak az évek, anyám meghalt, s a testvéreim kitúrtak az örökségből. Hosszas huzavona után végül csak kaptam valami pénzt, abból az egy millióból vettem egy rissz-rossz kis parasztházat, azt javítgatom, hogy ne kelljen mindig a tehenészetben aludnom, a marhák közelében.

Mondhatjuk úgy, hogy most marhapásztor vagyok. A gazda rendes ember, ha lejön a telepre elsőként velem kezel. Nézi is a kisfőnök és dühös! A kisfőnök nem érti a dolgokat! Neki csak a pénz számít! Mint az előző helyen is! Pedig volt ott pénz, terepjáró, vastag tárca, de adós maradt a fizetésemmel, hiába állapodtunk meg... Szóltam neki néhányszor, hogy nem erről volt szó, de csak hitegetett, aztán egy nap meguntam, összecuccoltam és ott hagytam az egészet, a fizetés persze ugrott. Hívott telefonon, fenyegetett, hogy ki fogja a traktort vezetni, mi lesz a szénával, állatokkal?! - de az egész akkor már nem érdekelt! És kezdődött minden újra! Másik állást kerestem, s most építgetem a kis házamat.

- Gyerekei, unokák?

- Azok?! Azon gondolkodom ki örökölje majd azt a keveset, ami utánam maradni fog, mert hogy az én gyerekeim nem érdemlik meg az biztos!!! Váláskor két gyerek az anyjához pártolt, a másik kettővel tartom a kapcsolatot, de az unokákat így is alig látom! Budapestre fel tudnak menni, de hozzám negyven kilométerre soha. Arra gondoltam, hogy elhunyt élettársamra lányára végrendelkezek, az a lány mindig jó volt hozzám, szegény anyja hamar elment. 



- Holnap pecázni megyek, ha fogok valamit lefagyasztom és pénteken majd hazaviszem. Több halastó is van itt a közelben, délelőtt pecázok, csak később jövök a fürdőbe. Vettem két nagy szemeteszsákot, s ha akkor is esik még eszkábálok belőle magamnak esőkabátot. Hétvégére hazanézek, a kacsákat, tyúkokat a szomszédra bíztam. Évek óta járok ide, november végén eladják a kis házat, ahol megszállok, így ki kell találnom valamit, hol legyen jövőre szállásom... Még egy hetem van hátra a kúrából, aztán néhány hónapra megszűnik a fájdalom... Maguk meddig maradnak?

- Mi holnap dél tájban indulunk haza.

 Ültünk a medencében, cserélődtek a népek. Néztem kemény arcát, fáradt tekintetét - körbe értek a gondolatok. Előttem egy lemeztelenített sors, egy végig küzdött élet romjai. Arra gondoltam vajon lesz-e valaha kegyesebb hozzá a sors?

Tudja - fordul felém a - maga az első, akivel itt beszélgettem, aki meghallgatott.

Nézzük az olajosan sötét vizet, különös árnyak vetülnek és fények törik át a vastag párát.

2018. december 6., csütörtök

Poly-Art 2018

Vers kategória - harmadik helyezés.
Közönség szavazat...
Az első helyezés két évente nyerhető el, 2015, 2017 után jövőre ismét bele kell húznom.



A vers legyen velünk, no meg a próza!

2018. december 2., vasárnap

Vége....







Jéghártya kúszott a tavacska vizére...

Hohó!


Hét közepén megjelent a hóvirág....
Szóval tavasz lesz!
Jövőre is!

2018. november 24., szombat

Ernyő alatt.... életmesék...


Esett, vagy szitált, az ég mindig "csinált" valamit.
Már megint esik - mondtam és nyakig merültem a barnás, kátrányos illatú kis medencében. Bugyogott a víz, a dögönyöző vízsugarak éppen ott találtak el, ahol kellett. Derekam, hátam, vállam részesült a jótékony ápolásban.
Élveztem a csendet, ahogy a hatalmas platánról rozsdás falevelek peregtek, s libegve a medencébe estek.
Gőz és pára,  köd szállt a távoli tájra.
Csend!
Egy darabig jó volt, nyugtató, ringató, álom szélére sodró...
Csak a varjak hangja hallatszott néha, kopasz, égbe nyújtózkodó vén fekete fákra szállva beszélték meg a napot, azaz a naptalanságot.

A kislány pedig csak állt, álldogált az esernyő alatt... ki tudja mióta.

Jól esett a hideg és meleg váltakozása, a szeles fuvallatok friss érintése, de amikor fázni kezdtem inkább bementem és ott mártóztam meg a jó melegben.

Törékeny, madárcsontú idős hölgy lépett a medencébe...
Kicsit bizonytalanul lépett és tekintett szét...
Mellettem éppen üres volt a legfinomabb hely, ahol a víz ezernyi buborékkal pezsdíti a fáradt testet. Úgy véltem nem ismeri még ezt a kényeztető kellemes érzést, így mutattam, hogy van még szabad hely - itt.
Téli idő lévén nem volt sehol tülekedés, kedvünkre kényeztethettük magunkat.
Fáradt, ezerszeresen pókhálós arcán halvány mosoly suhant át.
Aztán beszélgetésbe elegyedtünk.
Kezei, mint gyengülő pillangók mozdultak, ellőttem pedig egy régi szép világ bontakozott.
Gyermekkor, szerelem, család, férj, gyerekek, háború, veszteségek a nagy győzelemben.

A kezdeti keserűséget, a nehéz szavakat elsodorták az emlékek. Felfeslett a múlt! Hallgattam és kérdeztem, néha összekuszálódtak a szálak... sikerült együtt kibogoznunk. 
Boldogok voltunk! - mondta, s ahogy kalandoztunk az időben eltűntek a ráncok.
Fiatal, szép nő fogta gyermekei kezét, egy fiú, s egy kislány, délceg férj, sportoló, aki zongorát vásárolt négy éves kislányának..., s a kislányból évtizedek múlva zongoratanárnő lett, külföldön él.
És az élet ezer kis emléke megelevenedett, volt kinek, volt miről mesélni.
Terhek, betegség, ápolás, halál, bánatok, bajok és gondok mind ott lebegtek felettünk, mint ahogy az élet örömei is.
A pezsgő víz hol bugyogott, hol simult..., miként az arca is.
Nyolcvan felé közeledik.

Az idő pedig repül.
Kint az esernyős kislány már fázós sötétben álldogált....
De mi itt, együtt megmelegítettük a szív fagyos bugyrait!
Búcsúzáskor átölelt és ennyit mondott.
-Fél év alatt az első EMBER, akivel találkoztam!
Köszönöm!

Én is az életmesét!
Óvatosan indult, hogy megkeresse támaszát, a fiát.
Néztem távolodó alakját, ahogy felvenni készült köntösét.
 



 


 

2018. november 18., vasárnap

NÓGRÁDI ALKONY





Alkony

Homályba vesző távoli dombok
sárguló lombok
tárulkozó völgyek
ösvények
tölgyek
vörösbe öltöztek
réz csíkokat
vet sebtében rájuk a nap
leveleket táncoltató alkonyi szél
rángatja
cibálja
kopottas ruhájukat

út
kanyarog
rég látott képek szívemhez érnek
ott
a
füzesen túl már vége
határfolyó
átellenben hegyek magasodnak fel a messzeségbe

az
ég
végtelen tarka tábla
tüzes jelekkel összefirkálva
szürkék
vörösek
feketék
olvadozó világoskékek
merész lilák

rózsás pír
fodrozza az alkonyi fényorgiát

csipkék a fák
kormos ágakon átragyog kései sugárnyaláb

reményét veszítő kicsiny világ
éhes kutya falat után kutat
kő kereszt talapzatánál szemétkupac
szanaszét sodorta a szél

bodros borjak
fehérek
barnák
legelnek
 tágas rét zsenge füvét
komótosan nyelik

esteledik

szemközti domboldalon egy parcella
frissen szántva
magvait ölelni vágyja

szomorú
 szép
elhagyatott vidék
szétfoszlott térkép
viskók és omladozó kúriák
lámpa sehol sem ég
nem világol más csak a hold
éles kanyar
fényes utakra csal
hátam mögött tűnik el az utolsó nógrádi bucka
őz
ina feszül
kiugrani készül a feketéllő
kanyargó útra...




2018. november 9., péntek

ŐSZ ÉS ÓLOM




Ősz és ólom



Terjed a köd
mindent összenyálaz
összeköp
vízcseppek a földön
nehéz ködpaplanba burkolózott a táj
remegő
hulló
levelek
a
csend szinte fáj

szívem
üres
kopott szerelmek árnya
nehezül a félhomályra
szűkös
lett
most
az
ablakkeret
ahonnan
pezsgő nyarakon messzire tekinthetek

kacatok
lomok
várják
rövid kis életük
végét
tűzhalálát
én
csak
bámulom
a
kinti könnyeket
lecsapódó párát


rongyaim zsebében emlék lapul
kitépett lapokon verssorok
ólmos magányról suttognak
szakadatlanul
és
rólad

nyirkos falak
túsz vagyok
roppant a súly

nélküled fázom
fojtogató
füstbe
száll
tűzre vetett
kopott
szürke
télikabátom.













2018. november 6., kedd

ŐSZ - ARANY ÉS ACÉL

Ősz
-
arany és acél


Éles a szél
fémes
penge
aranyló égi csíkok tűnnek el a végtelenbe
arany
a
levél
arany
a
bokor
a
meleg még bujkál valahol
de
délre érve
aranyos sugár
lesz
a
Duna
éke

és
ha
eljön
majd
a
délután
acélkék villan a Dunán
és
ott
túl a messzi partokon
megbicsaklik a fény
rozéval telt kecses poharamon
hallgatunk
csak a víz csobog
körbenyal egy kopottas csónakot
örvényt kavar
 pimasz és szemtelen
taszít
és
szorít
parttól partig sodorja
az
élet
törékeny
apró
titkait.

2018. november 5., hétfő

ŐSZ ÉS ARANY



Ősz és arany

Új
huncut szelek
ráznak törékeny ágakat
hol
forró
hol meg bágyatag a nap

eltévedt pillangó kertünkbe repül
vasvirág
csúcsán
méhecske hosszasan megül

de
lent
koppan
roppan
gyűlik az avar
sün vackolódik
északi szélroham százféle levelet kavar

arany
a
festék
néha
meg
acél
pengével
csap le a könnyűvérű szél
kicsit bolond
kicsit kótyagos
nem érti hogy miért aranyos
miért ragyogó most a táj
téblábol
korai ősz van vagy visszatérni készülne a nyár

csúcsok dőlnek
felfut a higany
boldogan fürdőzünk csalóka fényekben mindannyian

vállamra ha egy-egy levél lehull
csókod nyomát érzem
s
hogy
évtizedek múltak el nyomtalanul.

Készítette P. L.S.

Készítette P. L.S.

2018. október 29., hétfő

Ősz és ezüst...


Ősz és ezüst


Kanyargó füst
kopár ágakon cseppek hintáznak
vizes köveken
ablak peremen
járdán
tetőn
cseppek csorognak a csendben
langymeleg
októberben

fellegekben
párás egekben
őszi minták
firkák

könnycsepp kucorog szemedben
minden veszteség eszedbe jut

szürke
szomorú
színek
megbújó feketék
hajnali első feketédet
ma
inkább
 cukor nélkül innád

korom
ujjad hegyéről pereg
űznéd a belső gyötrő hideget
szikra gyúl
láng lobban
pattogó tűz
hiába hevít
keresed ölelésed elfutott könnyű perceit

minden mozdulatlan rendben
s
te
megfulladsz egy vesztett szerelemben

ősz
és
ezüst
torkodba tapadt kesernyés füst
homlokodra hulló megszürkült szálak
sóhajjal adózol
semmibe hulló
sárga szirmú kései virágnak.

ALMÁK

Nagyszalóki András festményéhez írtam az alábbi verset még 2015 tavaszán, - egy pályázat alkalmából -  aztán most szombaton - meglepetésemre - elhangzott az Érd Parkvárosi Közösségi házban a KÉK-ek őszi kiállításán...
 
 

ALMÁK

Mind szét gurultak

édesek
sárgák
pirosak
fényesek
kötényem
zsákom
elszakadt
nem találom a foltokat
mind elgurult hát
szerteszét

nyelvemen érzem
bő levét
mellemre csordul
megtapad
kezemhez
mézesen
ragad
arcomon ott maradt a csepp
kézfejeddel törölheted
együtt jártunk
múlt
kerteket
szakítva titkos perceket
élet
vagy
álom
egyre megy

almába haraptam
veled
megkóstoltuk az életet.
 
 
Tarnócziné Barabás Irén felolvasásában....

2018. október 23., kedd

56




Egyetlen évszám maradt mint tűzjeles pecsét
őrizve a múlt tiszta üzenetét
arcotok messze tűnik
évtizedek lenyomata a ma
ki emlékszik igazán az őszi napokra
ki lett ott a bűnös s ki az ártatlan

fekete betűkkel írt parancs
vallató szoba
jeges magányban
nem volt irgalom
nem volt kegyelem
álnok eszme dühödt hóhérai
vért ontottak félelem részegen 
halál
halál
szólt az ítélet
kötél és golyó mindent elvégzett
temetői csendben álló kőkeresztek
igazságot talán sohasem tesznek
évek
életek
odavesztek
harc és nyomor
apám fiatal arca fáradt lett
komor
földönfutók lettünk
oda
szülőföld
rokon és barát
hiányuk megtörte anyám édes mosolyát
korai gyász
könny
hatalom tébolya
uralkodott a terror
egyetlen menedékünk
maradt
az
ima


bejártuk hazánk minden szegletét
tarkónkon éreztük megtorlók őrült leheletét
jártunk idegenben
kanyargós sáros utakon
fűtetlen lakásban
sötét ablakon
felfénylett veszteségeinkben a megtartó égi irgalom.